Az őserdő

Az örökzöld trópusi őserdő Földünk egyik legbonyolultabb ökológiai rendszere, s egyben a legváltozatosabb, fajokban leggazdagabb, ám mindeddig a legkevésbé vizsgált növény- és állatvilággal rendelkezik. Noha a Föld felületének csupán 10 százalékát borítják őserdők, itt él a világon föllelhető pár millió állat- és növényfaj fele, ezeknek azonban legfeljebb ha harmadát sorolták még csak rendszerbe a biológusok.


Mintha csak egy ismeretlen nyelven készített óriási keresztrejtvényt próbálna valaki megfejteni, eleinte a kutatók is nehezen vágtak utat a dzsungelre vonatkozó ismeretek sűrűjében, amely egy sor látszólagos ellentmondást és meglepetést rejteget. Ismerünk például olyan fát, amely a dízelolajhoz hasonló folyadékot választ ki - akár egyenesen egy autó motorjába lehetne tölteni. Lehet, hogy a természet már több mint 100 millió éve megérezte napjaink energiaválságát, amimkor ezt az életteret létrehozta az ember, az állat és a növény számára? Itt ringott az emberiség bölcsője, az őserdőkben tanulták meg a főemlősök a szerszámhasználatot. Olyan magas kultúrájú civilizációk jöttek létre ezen a terepen, mint a maja birodalom, a khmerek angkori állama és Benin a mai Nigéria területén. Ezek a kultúrák feltűntek, virágzottak és kipusztultak, ám az éghajlati viszonyok ősidők óta változatlanok. Ezért aztán számos másutt kiveszett faj itt a mai napig megtalálható. Az őserdő tehát joggal viseli nevét.


Azokban az éghajlati övezetekben, ahol mindig páradús és meleg a levegő, és évente több mint kétezer milliméter a csapadék, trópusi esőerdők tenyésznek. A világ legnagyobb zárt trópusi vegetációja az Amazonas medencéjében, Dél-Amerikában található: a Föld összes őserdei területének több mint a felét (56%) teszi ki. Ázsiára és ott is elsősorban az Indonéz szigetekre a Föld összes őserdeinek egynegyede (26%) jut. Afrikára - ahová talán a legtöbben képzelik a dzsungelt - kevesebb, mint egyötöd (18%) esik. Szórványos dzsungeltenyészetek találhatók még ezenkívül Madagaszkáron és kisebb indiai-óceáni szigeteken is. Meghatározó szerepet az ilyen környezetek kialakulásában az utóbbi 120 millió év során végbement nagy földmozgások játszottak, mikor is az egykori hatalmas, összefüggő déli földrész több különálló kontinensre - Afrikára, Dél-Amerikára és az Antarktiszra, valamint Indiára és Ausztráliára - szakadt szét. India később észak felé sodródott, Ausztrália pedig levált az Antarktiszról.

Az esőerdők övezete azonban egy kontinensen belül is állandóan vándorlott, s időnként fölaprózódott kisebb szigetekre, amelyek később ismét összenőttek. Minden ilyen alkalommal számos új faj jött létre, amelyek az összeolvadás után továbbéltek egymás mellett. Ez ad magyarázatot a dzsungel szabályos összevisszaságára, ahol könnyebb egy órán belül ötven különböző lepkefajra bukkanni, mint egy nap alatt ugyanazon faj ötven példányát összeszedni. Ami az állatvilágra érvényes, igaz a flórára nézve is: három-négyszáz különféle fa és bokor egyetlenegy hektár földdarabon egyáltalán nem megy ritkaságszámba. (A mi földrajzi szélességünkön legfeljebb ha húszféle faj tenyészik egy ekkora terülten.) A Fülöp-szigeteken lévő őserdőkben egyetlenegy vulkán lejtőin több fa- és bokorféleséget számoltak össze, mint amennyi az Egyesült Államokban él. A törzsfejlődés korábbi szakasziból ránk maradt élő kövületek mellett - mint például a lábcsonkos kígyófélék - megtalálhatjuk a trópusi esőerdőben az európai élővilág olyan rokon egyedeit is, mint például az ibolyát - csak éppen a dzsungel ibolyája annyira elüt a mi szerény virágunktól, hogy tekintélyes fává növekedik.


Belém és Iquitos, az Amazonas-medence e két őserdei városa között csak az a fa számít magasnak, amelyik eléri a 30-40 métert, így részt vesz a felülről hullámos, összefüggő sötétzöld szőnyegnek látszó lombtakaró kialakításában, amelyben csak egy-egy oszlopszerű, gyakran 60 méter magas fa tör keresztül. Ezek a fák szinte ind vékony és mégis erős gyökereken nyugszanak, amelyek óriás, több méteres szárnyakként növik körül a törzs alját. Így - mivel a fa súlya nagy felületen oszlik el - még az öt méter átmérőjű fatörzsek is szilárdan állnak. Szükségük is van a biztos alapokra, hiszen sudaruk ki van téve a szél kénye-kedvének, amely fönn, a koronarétegben legalább húszszorta erősebben fúj, mint a talaj szintjén.


A karcsú fatörzsek, amelyeken jó 25 méter magasságig nem nő egyetlen ág sem, fölül férfikar vastagságú ágakra bomlanak. Számos állatnak itt, a fák koronájában van a kedvenc tartózkodási helye. Reggelente itt fújja föl magát a bőgőmajom oly zajosan, hogy a kezdő dzsungeljáró mennydörgésnek vélné. Odébb egy tukán kisebb bogyókat és gyümölcsöket habzsol szivárványszínű csőrével - valahogy úgy, mint ahogy a gyerekek a pattogatott kukoricát. Hatvanöt km-es óránkénti sebességgel itt surran virágról virágra a parányi kolibri. Tarka tollazata miatt sokan a madárvilág bohócának vélik, ám számára a táplálékszerzés bizonyára nem dal, máka, és kacagás: a kis nektárgyűjtőnek negyedóránként utánpótlásra van szüksége. Eközben oly nagy erőfeszítéseket tesz, hogy az embernek a megfelelő energiaveszteség pótlására naponta 3,5 q krumplit kellene megennie.

Csupán egyetlen élőlény akad a dzsungelben, amely gyorsabban verdes a szárnyával, mint a kolibri, vagy ahogy a brazilok nevezik, a beija flor, azaz virágcsókoló. Ez az élőlény a titokzatos, 17 évig élő énekes kabóca, amely másodpercenként 120-at ver áttetsző szárnyaival. "Boldog a hímek élete, minthogy hallgatag nőstény a párjuk" - írta csaknem 2500 éve Xenarkhosz görög filozófus e szöcskeszerű rovarról. Csupán a hímek képesek ugyanis arra, hogy hasukon levő hangadó szervüket hatszázszor megrezegtessék. Így jön létre az a rezgő magas hang, amelyre a nőstény akár több kilométer távolságból is habozás nélkül odarepül. Tizenhét évig várnak mindketten erre a pillanatra. Tizenhét éven át bújnak meg egy méterrel a föld alatt, hogy az első párzás után néhány héttel elpusztuljanak. Számunkra titokzatosnak, értelmetlennek tűnik a természetnek és a különös játéka: minden énekes kaóca úgy jár, mint Rómeó és Júlia.


Egyszerre három-négyszáz kabócacsemete bújik elő a megtermékenyített nőstény potrohából. Szinte pazarlásnak tűnik, csakhogy az énekes kabócának nagyon sok természetes ellensége van, s a túltermelés le is csúszik a torkukon. Amelyik rovar túléli ezt az őserdei Taigetoszt, csaknem két évtizeden át várja menedékként szolgáló, több millió éve bevált barlangjában a maga nagy pillanatát, amikor utódokat nemz életre és pusztulásra. Ugyanazon fán, amelynek gyökeréből a kabóca a számára életadó nedveket szívja, liánok csüngenek. Ezeknek a növényeknek sajáét gyökérrendszerük van a földben; életüket cserjeként kezdik, s csak később kúsznak föl a fára, amelyen élősködnek. Gyakran előfordul, hogy nem érik be egyetlen áldozattal, hanem töb fa sudarát is körbeölelik polipkarjaikkal, és kibogozhattalan hálót alkotnak körülöttük olyannyira, hogy ha egy ilyen fa törzsét kivágják, koronája a helyén maradhat: tartják a liánok, legalábbis addig, amíg van belőle mit kiszívni.


A liánok kusza tömekelege mögött gyakran faodvak bújnak meg, ahol a dzsungel alighanem leghangosabb madarai, a papagájok fészkelnek. A kora reggeli órákban ezek a madarak hatalmas, olykor háromszáz fős csapatokba verődnek, és nagyobb lármát csapnak, mint bármely libanyáj. Később, a délutáni órákban, a dzsungel ún. átrepülési időszakában már meghitt kettesben csavarognak a fák lombozata fölött. A papagájok határozottan családszerető és közösségi lények.


A földön egy darázs zümmög, nagyobb egy verébnél. Az ekkora példányon úgy látni minden erezetet, mintha nagyítóval néznénk.


Mint egy régimódi hajszárító, oly hangosan surrog időnként ide-oda egy szitakötő. Nagysága a szivaréval vetekszik. Olyan, mint egy piciny, acélkék hajítódárda; láttára az ember akaratlanul is fedezéket keres, pedig esze ágában sincs bántani minket. A szitakötő bölcsője alighanem egy függő tócsában ringott, amelyet egy különös növény, a bromélia hozott létre leveleinek kelyhében, egy méterrel a föld fölött. A bromélia apró gyökereivel szilárdan megkapaszkodott egy faágon, a lehulló leveleket felfogta, és így lassan létrehozta saját konyhakertjét. Az esővizet a vízhatlan kehellyé összepréselt levelekkel fogja föl. Ezeket a légi pocsolyákat a szalamandrák, békák és madarak itatóként használják, cserébe pedig otthagyják tápláló ürüléküket. Az ebben található baktériumokat és egysejtűeket apró rákok és szúnyoglárvák falják föl, amelyekből viszont a tavacska vizáben ringatózó szitakötőlárvák lakmároznak. Aztán a szitakötő kikel, hogy talán egyszer egy olyan béka táplálékául szolgáljon, amely a broméliára telepedik "anyagot cserélni".


Ezen a viszonylag alacsony szinten él a narancssárga, vörös, zöld és bronzbarna színekben pompázó quetzal, a maják szent madara, amely a hulladékanyagok zseniális újraértékesítésével gondoskodik arról, hogy kedvenc tápláléka mindig kellő mennyiségben álljon rendelkezésére. Először lenyeli a babérfélék családjába tartozó Ocotea gyümölcsét, majd kiöklendezi az üveggyöngy nagyságú magot. Erre azért van szükség, hogy a gyomornedvektől megpuhított mag könnyebben kicsírázhasson. A mag ekkor behatol a fű- és cserjerétegbe, ahol voltaképp elég ritkán teremnek a növények: aki valóban sétát tesz az őserdőben, annak rendszerint nincs szüksége bozótvágó késre. Az áthatolhatatlan növényzet meséjét csakis a csónakon közlekedő kutatók terjesztették el, akiket nyilván lenyűgözött az átlagosnál sűrűbben benőtt folyópart látványa.


E bokros, cserjés rétegben elsősorban a hangyászmadarak vadásznak. Ezek a minden hájjal megkent ragadozók a vándorhangyák zsákmányszerző útvonalait követik. A hangyák maguk is kegyetlen gyilkosok - zárt rendben támadják meg és ejtik el áldozataikat, s amelyik rovar tőlük megmenekül, arra lesnek a hangyászmadarak. Igazi eldorádó ez számukra: a megriasztott tücskök és pókok szinte maguktól sétálnak a csőrükbe.


Az őserdő egyes szintjein tehát sajátságos társadalmi élet alakult ki. Egészében nézve ezek a szintek mentesek a külső környezeti hatásoktól; saját, egyedi világot alkotnak. Amíg a fák sudarában és koronájában a hőmérséklet állandóan változik, a földközelben ugyanaz marad. A talaj egész évben éjjel-nappal 24-25 fok meleg, és mindig nyirkos. A napsugaraknak mindössze egy százaléka hatol keresztül a lombtetőn, ahol a levelek vastag, viaszos hámréteggel védekeznek a gyilkos párolgás ellen. A fák rétegekre tagolt sátra alatt tehát egy fénytől védett üvegház található. A felhőszakadás és a szél, amely odafönn ágakat tördel, az alsó szinten már csak enyhe szellő és finom, szitáló permet. Hogy ebben a légkonsicionál, de túlságosan is sötét birodalomban elegendő fényhez juthassanak, egyes növények agyafúrt stratégiát fejlesztettek ki: a levél árnyékos oldala lesz a "napos oldal" - az árnyékos oldal, vagyis a levél fonákja ugyanis vörös, tehát olyan színű, ami a gyéren beszüremlő fényt a levél belsejébe visszaveri, hogy azt a fotoszintézishez még egyszer föl lehessen használni.


Magát az őserdő talaját elrothadt levelekből és korhadt fából álló vastag réteg borítja. Ha elkaparjuk ezt a szőnyeget, előtűnik a sárgásvörös, homokkal vegyes agyagtalaj. Az Amazonas őserdeje olyan talajon él és virul, amely rosszab még a sivatagénál is. Aligha van még tápanyagban szegényebb erdei talaj a világon. A kalcium- és magnéziumkészlet 92%-a az élő, illetve elhalt növényekben van lekötve; a talajban csupán az elenyészően kicsiny maradék található. Ám - paradox módon - épp ezen a szegény talajon burjánzik a világ fajokban leggazdagabb erdeje...

A növekedés külső feltételei - a meleg és a nedvéssg - a dzsungelben eszményiek. Így az élővilágnak már csak a talajból adódó hiányosságokat kellett valahogy áthadalnia. Ezt úgy érte el, hogy zárt tápanyagforrást alakított ki, éspedig a föld fölött. A felépülés és lebomlás szakadatlan folyamatában közlekednek a szerves anyagok, az ásványi sók és a nyomelemek a lombhalomból a gyökerekebe, onnan a fatörzsekbe, majd a levelekbe. Az egész erdő úgy működik, mint egy hatalmas spongya. A nélkülözhetetlen elemeket a levegőből és az esővízből nyeri ki. S nehogy a talajban - amely sókat nem képes elraktározni - valami veszendőbe menjen, a talaj fölött egy gyökerekből, gombákból és mikroorganizmusokból álló szőnyeg keletkezett, amelynek segítségével a dzsungel saját hulladékából táplálkozik. A kiegészítő "vitaminokat" az eső szállítja, amely a fák csúcsán összegyűlt korhadó anyagokból magával viszi a különböző tápanyagokat a talajba. Hektáronként és évenként 14 kg plusz tápanyagot nyer magának így az erdő.


Mindemellett a dzsungel valódi Harpagonként további különleges rendszabályokat léptetett életbe annak érdekében, hogy kincseiből semmi se mehessen veszendőbe. Azt a néhány rovart, amely levéllel táplálkozik, azzal tartja kordában, hogy a leveleken vastag védőhámréteget hoz létre, illetve bizonyos esetekben rossz ízű cserzőanyagokat, karboltartalmú nedveket halmoz fel bennük.

Az erdő általában véve ügyesen gondoskodik az életet hordozó magvak biztonságáról. Hol csupán renkívüli keveset enged közülük útjára, hol viszont egyszerre az összeset, ami már irdatlan mennyiséget jelent. Érdekes módon mind a két megoldás növeli a túlélés esélyeit. Leveleit az őserdő teljesen rendszertelen időközökben cseréli, aminek az az értelme, hogy a levélevő rovarokat diétára fogja, és ezáltal korlátok közé szorítja szaporodásukat. Mielőtt pedig a fa végül is ledobja magáról a levelet, előbb gondosan kizsigereli, azaz minden fontos tápanyagot kivon belőle. A földön aztán egy óriási vegyi üzem az esetleges maradékot is kifacsarja a levélből. Apró mikroorganizmusok - mindenekelőtt gombák - vetik rá magukat a lombtrágyára, és megemésztik az éltető hulladékot. A kioldott ásványi sókat aztán oly mohósággal szívják magukba a gyökerek, hogy úgyszólván nincs idő a humuszképzésre.


Felhámként borítják a földet a fagyökerek. De ne gondoljon senki a mi erdőink fölbe fúródó vastag fakarjaira: a gyökerek itt közvetlenül az alomrétegbe nőnek bele. Minél szegényebb a talaj tápanyagban, annál serényebben keresik azokat a gyökerek. Venezuelában, ahol az őserdő részben olyan talajon tenyészik, amelynek terméketlensége a homokos tengerpartéhoz hasonló, a tápanyag után kutató gyökerek egyenesen fölfelé nőnek. Ha itt valaki karót szúr a földbe, hamarosan azt tapasztalja, hogy a botot gyökerek hálózták be; abból is ki akarnak szívni minden tápanyagot. A gyökérszőnyeg mintegy harminc centiméter vastagon húzódik a föld fölött, s valóban föl is lehet gongyölíteni róla, akár egy perzsaszőnyeget.


A tápanyagok e közvetlen újraértékesítése, az alomból a gyökerekbe útja azonban aligha mehetne végbe különféle kémiai csodák nélkül. Mihelyt a gyökér beleeszi magát az elhalt levélbe, az érintkezés helyén nyomban gombák kezdenek tenyészni, melyek a gyökerek végét sűrűn behálózzák. Egyedül ez a gomba-gyökér szimbiózis teszi lehetővé a közvetlen tápanyagszállítsát.


A gombák először egyenként szétbomlasztják a leveleket, és átalakítják a szerves anyagot és különféle hatóanyagokat, mint például a foszfort, a káliumot és a kalciumot. Mindezt a gyökerekhez továbbítják, cserében pedig a fáktól cukrot és nitrogént kapnak, vagyis azokat a létfontosságú anyagokat, amelyeket maguk a gombák klorofil híján nem képesek előállítani. Váladékanyagaikkal, amelyeket a leheletfinom gombafonalakon keresztül választanak ki, ötvenszer gyorsabban emésztik meg a lehullott leveleket, mint a mi szélességköreinken a baktériumok. Két hónap sem telik bele, és a dzsungelben az avar fele egyszerűen eltűnik a föld felszínéről.


A gombák bomlasztóereje azonban véges; a levélnyélnél már felmondja szolgálatot, az elhalt ágakról nem is beszélve. Így aztán a dzsungelfahulladék eltakarításának gondját a hangyák és a termeszek serege veszi a vállára; oly ügyesen végzik dolgukat, hogy a hulladék 80%-át eltüntetik. A gyomrukban tanyázó egysejtűek fölbontják a fa szerkezetét, ürüléküket pedig a hangybolyba belekúszó gyökerek felszívják. Hasonlóan ésszerű a dzsungelek csapadékelosztása is. Több millió apróbbnál apróbb körforgásból állnak össze a legfontosabb esőciklusok. Az Atlanti-óceán és Közép-Amazónia között menetrendszerű pontossággal zajlik le a tökéletes csapadékkörforgás. Ezen a területen szinte maguktól sodrónak a felhők ide-oda: itt feltöltődnek, ott meg lecsapódnak eső formájában.

Ehhez a hosszú távú ciklushoz, mely a tenger és az erdő között húzódik, járulnak még a napi záporok és zivatarok. Ha a felórás felhőszakadás véget ét, az egész dzsungel úgy gőzölög, akár egy szauna, ily módon a csapadéknak több mint a fele (56%) azonnal elpárolog, és újra felhők képződnek belőle. A maradékot pedig szivacsként gőzölgi ki magábóla gyökérszövedék és az agyagtalaj. Ezért ugyanazok a futballpálya nagyságú felhőnégyzetek szinte mindig ugyanott, napjában négyszer, ötször, hatszor is földre engedik esőterhüket. A gyökérszőnyeg évente hektáronként négy kg meszet old ki az esőből, azt a meszet, amelyet a passzátszelek más tájakról hoztak ide. A záporesők és zivatarok nyomelemeket is sodornak le magukkal a levelekről és a fakéregről, a csordultig megtelt bromélia-tavakból pedig azonnal tálalható tápanyagok loccsannak ki vagy csöpögnek le a függőkertekre.


Az alsó szint e termékeny üvegházi párájában még a leveleket is gyorsan ellepnék a buján növő mohák és algák, amelyek elvennék előlük a napfényt, ha a levélvégek nem lennének oly ravaszul formálva. Az eső úgy fut végig ezeken a cseppentőcsúcsokon, mint egy ereszen. A kék algák számára azonban elegendő az így fennmaradó nedvesség is, és ez így rendben is van, hiszen ezekre az algákra szüksége van a levélnek: ők segítik a fotoszintézist. Csakis az ilyen érzékeny egyensúlyok teszik a dzsungelt igazán dzsungellé, ezek teszik lehetővé a körfolyamok zavartalanságát. minden függ mindentől - legyen apró gomba vagy óriási esőfelhő.